Hi, Sweethearts!
Ismét új résszel érkeztem, sőt, már írom a következőt, ami ha minden úgy jön ki, ahogy számoltam, az az utolsó előtti előtti rész lesz (nem sírok ám...) (De, de igen)...
Huh. Megyek is mielőtt fecsegni kezdenék.
Jó olvasást!
Plussz: Babu
- A nagymamám… - Carla szavait alig lehetett kivenni, ahogy remegő hangon maga elé suttogott. Tim átölelte és próbálta megnyugtatni. Neeltje továbbra is eszméletlenül feküdt az ágyban, Van Arkel szolgája/alkalmazottja pedig szótlanul, de gyanakodva méregette a kialakuló jelenetet.
- A nagymamád? Angelát látod? - Ráncolta Ryan a homlokát. Egy pillanatig távolba révedő tekintettel gondolkodott, aztán két ujjával óvatosan megérintette a lány homlokát. - Megengeded?
Carla reszketegen bólintott, Ryan pedig átfutotta a lány elméjét. Egészen más érzést keltett benne, mint legutóbb, eltűntek a lány szertefutó gondolatai, a napsugaras vidámság, és valami idegen, ellenséges felhő fogadta.
Ryan szeme felpattant.
- El kell tűnnünk.
2021. 04. 12. (Hétfő) Amszterdam
Ryan halkan hajtotta be maga mögött a ház ajtaját, ráolvasott, és zsebre vágott kézzel a dolgára indult. Timet otthon hagyta Carlával, aki tegnap óta folyamatosan aludt. Amikor megvizsgálta Neeltjét előző nap, valami olyan szinten megtört az elméjében, hogy Ryan segítsége nélkül nem is tudott volna megszabadulni a fájdalomtól. Ryan aggódott érte, és nem értette, mi történt a lánnyal. Ő a Démon erejére hivatkozott, de ha Ryan jól vette ki a múltkor, akkor valójában tiszta erőt örökölt. Persze az is lehet, hogy téved, Carla összeomlása erre is utalhat, de...
Nem maradt hát más választása. Utána kell néznie ennek az Angelának és a családjuknak. Ha többet megtudhatna az erejükről, talán tudna segíteni Carlának.
Ryan morcosan pillantott fel a felhős égre és megborzongott.
Éljen a tavaszi hideg.
A színes házak most komoran magasodtak fölé, és Ryan hirtelen nagyon kicsinek érezte magát. Hiszen mi is ő, egy piti kis varázsló, aki semmit nem ért el még az életben. Jó, megölette magát egy rakat ember életéért, de ez nem valami dicső. Elvesztette Garrettet, és most talán Carlát is el fogja. Nagyon a szívéhez nőtt a lány, és biztos volt benne, hogy ha meghalna, semmilyen sör vagy orvos nem kaparhatja fel a földről.
Megrázta a fejét, hogy elűzze a komor gondolatokat. Leellenőrizte a városházára vezető utat a telefonján, és meggyorsította a lépteit. Nem is figyelte, merre megy, csak felszállt a vonatra, aztán leszállt, Haarlemben követte a GPS utasításait, és udvarias volt a nővel, aki az információs pultnál fogadta. Mégis bejutott a levéltárba, és még el is vezették a személyeket nyilvántartó kartonokhoz. Jó, talán a segítségére volt a varázspapír, amin a Ryan Spectre név állt, és a pár szó amit a keresett személy temetéséről ejtett.
Miután kézhez kapta az aktát magára hagyták, így Ryan felkupacolt magának még kettőt, és leült egy lezárt dobozra.
Angela Spectre, született Angela Spettro.
Ezt tudta, vagy legalábbis ki lehetett találni. Neki más kellett.
Olvasott Carla anyjáról, akinél a halál okának a szívrohamot tüntették fel, olvasott Angela férjéről, aki eltűnt, mikor Sanne, Carla anyja két éves volt, aztán puszta kíváncsiságból fellapozta Aida Spettro mappáját. Ő volt Angela anyja, aki egy ideig Angelával élt egy ideig Haarlemben, de sosem kért állampolgárságot.
De miért? - gondolta Ryan, aztán visszavonta, mikor felrémlett előtte a Fluimucil reklám. - Mi oka lehetett a Spettro családnak követni Angelát?
Sóhajtott.
Szóval egyedül annyit tudott meg, hogy Angela családja Olaszországból származik, a nő valamiért elmenekült onnan, és szépen elrontotta a leszármazottai életét. Lehet, hogy Aida meg akarta állítani. Lehet, hogy… Lejjebb siklott a tekintete az adatokon, és csalódottan vette észre, hogy a halál dátuma is meg volt adva. Pedig ez lehetett volna a kulcs mindenhez.
Elgondolkodott, hogy mi lenne, ha elmenne Angela házához, beszélne a szomszédokkal, ügyfelekkel (ami csak még több kutatást igényelt volna). Segíteni akart Carlának, de úgy érezte, mérhetetlenül fáradt. Az ereje sem tért vissza teljesen, és bár eljött idáig, egyszerűen elment a kedve a rohangálástól.
Venni fog egy kávét, aztán meglátja, mihez lesz ereje. Igen, ez jó lesz.
Ryan visszarakta az aktákat és kisétált a városházáról.
Tim eközben a szobájában kuporgott az ágyon, félig a takaróba burkolózva. Szeme a félhomályba meredt, ujjai alatt érezte a lepedő érdes anyagát, de a lelke egészen máshol járt. Élete minden egyes percét újrajátszotta maga előtt, átgondolva újra meg újra a döntéseit. Hibákat keresett, de nem csak a döntéseiben, hanem saját magában. Gyávaság, hűtlenség, hazugság, önzés.
Észre sem vette a szeme sarkában gyülekező könnyeket.
1969. Olaszország, Róma
Megint annak az elhagyatott szobának a padlóján ültek, ami Timnek már annyira ismerős volt. Minden ugyanolyan volt, mint az előző tíz alkalommal: büdös volt, kosz és meleg, ő éhes volt és fáradt, Angie-nek pedig még mindig nem volt varázsereje.
Tim felpillantott a lányra. Fekete hajának árnyéka eltakarta a szemét, csak a koncentrálástól összeszorított szája és keskeny orra látszódott. Tim érezte, ahogy az ujjait szorító kéz izzadni kezd, Angela ajka alig láthatóan mozgott, ahogy elkezdte az igézést. Egy tálban sötét tengervíz feküdt előttük. Tim figyelte a vizet, a rezzenéstelen, kék felszínét, de most sem történt semmi.
Ahogy eddig sem.
Meg sem mozdítva a fejét körbepillantott a szobában; nem akarta megzavarni a lányt. Viszont lassan kezdett sötétedni, és még haza kellett volna érniük. Nem biztonságos ezen a környéken császkálni egy bizonyos idő után.
Visszatért az ismerős szúrás a fejébe, ahogy Angela elhasználta a maradék energiáját, és pislognia kellett, hogy ne legyen homályos a látása.
- Angie… - szólt gyengéden, megszorítva a lány kezét. - Menjünk. Engedd el ezt mára.
A lány válla megereszkedett, arca csalódást tükrözött, ahogy felpillantott Timre.
- Nem sikerült… - motyogta.
Tim felhúzta a földről és magához ölelte.
- Ne add fel. Nem adjuk fel. Érted? - Finoman megcsókolta a lányt. - Együtt menni fog - ígérte.
De lassan ő sem hitt benne.
2019. Hollandia, Eindhoven
Tim levegőért kapott, érezte, ahogy az oxigén végigszáguld az ereiben és élettel tölti meg. Minden porcikája zsibbadt, meg sem mert mozdulni, amíg alább nem hagyott a fájdalom.
Az elmúlt percek - már ha a túlvilágon létezik olyan - történései játszódtak le benne újra meg újra. Meghozott egy döntést, most pedig tennie kell róla, hogy megérdemelje az életet.
Feltápászkodott és körülnézett. Ismeretlen házak vették körül, színes forgatag, rengeteg ember. Tim majdnem eltátotta a száját, ahogy megpillantotta a neon színeket, színes hajakat és az út szélén álló furcsa alakú autókat.
Hova kerültem?
Találomra elindult egy irányba, nézegette a kirakatokat, az embereket, de csak annyit ért el, hogy megbámulták. Akkor jutott eszébe, hogy valójában egy véres pólóban sétafikál fel-alá. Jobb lesz, ha gyorsan eltűnik, csak tudná, hol van. Körülpillantott, és leszólított egy idősebb nőt, aki szimpatikusnak tűnt.
- Elnézést, kérem… Meg tudná mondani, hol vagyok?
A nő próbált nem nézni az idegen vérfoltos pólójára, ahogy válaszolt.
- A főtéren. - Tim kérdő arcát látva vonakodva hozzátette: - Eindhovenben.
Az nem lehet. Nem, nem, nem…
Tim egészen biztos volt abban, hogy ez nem Eindhoven. Itt nőtt fel, nem lehet, hogy…
És akkor rádöbbent. Előtűntek az ismerős részletek, a plakátok mögött megbújó faragványok, a kopott macskakő, az út szélén álló kút, a patika cégére… Beleszédült a látványba. Tudta, hogy nem kellene, de mégis még egyszer a járókelő felé fordult, aki közben megunta a tétlenkedést és a dolgára indult.
- Még egyvalami, kérem! Milyen évet írunk?
A nő megrökönyödve mérte végig Timet.
- 2019-et. Viszontlátásra.
Tim lábából kiszaladt az erő, lerogyott az út patkájára.
- Hé, Démon! - kiáltott fel az égre pillantva. - Időutazásról nem volt szó az Alkuban! Hallod? Ez nem fair! - Lassan csapódott le benne, hogy milyen helyzetbe került. Eleredt az eső, a hideg cseppek könnyekként csorogva le Tim arcán, és a fiú felordította az égnek, hogy “Dögölj meg!”. Nem sírt, csak úgy érezte, elvesztette az irányítást az élete felett. De most szó szerint. Majdnem ötven évvel később hogyan tudná teljesíteni az Alkut? Hogyan találhatná meg Angelát? És ez még csak a felszín volt. Azt sem tudta, hogyan és miből fog megélni.
Sóhajtva körbepillantott, mögötte emberek gyülekeztek, egy fehér furgon parkolt le az út túloldalán. Ezt még ő is felismerte. Baleset történt valahol? Az útra meredve elmerült a gondolataiban, mikor valaki megragadta a karját. Két fehér ruhás férfi állt fölötte, Tim szóra nyitotta a száját, de a kérdésből felháborodott nyögés lett, ahogy csípést érzett a nyakában. A szer gyorsan hatott, Tim másodpercek alatt vesztette el az eszméletét, hogy aztán egy üres, fertőtlenítő szagú szobában térjen magához.
2021. 04. 12. (Hétfő) Amszterdam
Carla álmodott. Nem a temetés óta visszatérő rémálmok egyikét látta, nem is látomást, hanem egy… Nem tudta volna elmagyarázni. Tudta, hogy alszik, de az álmot és a környezetét is érzékelte egyszerre. Meg valaki más jelenlétét.
Van itt valaki?
Elméjének egészen a Ryannel biztonságossá tett része széléig óvakodott, minden érzékszervét próbálta az idegenre irányítani. Kint viszont fújt a szél és kicsapta az ablaktáblát, Carla alig bírt az álomban maradni.
Ki vagy te?
Valami körvonalazódott előtte. Alaktalan, fehér massza. Carla koncentrált, próbált kérdést, bizalmat és barátságot sugározni egyszerre az idegen felé. A valami kinyújtotta felé a kezét, Carla óvatosan felemelte a kezét, de a mozdulat megakadt félúton. Bízhatok benned? - üzente az elméje. Az ismeretlen válasza mosolyt csalt az arcára, Carla megragadta a valami kezét, és követte.
2021. 04. 13. (Kedd) Amszterdam
Ryan a csatorna partján ült, fejét hátrahajtva, jobb kezében cigaretta füstölt. Egy délutánt elvett, hogy megkeresse Angela ügyfeleit, már csak az energiát gyűjtötte hozzá, hogy meglátogassa vagy felhívja őket.
Az első ügyfél a belvárosban lakott egy panelházban, Ryan ruganyos léptekkel sétált fel a negyedik emeletre. Megigazította a kabátját, a korláton elnyomta a cigarettát és becsöngetett. Nem lepődött meg, amikor egy idősödő nő nyitotta ki az ajtót, végülis nagy a valószínűsége, hogy a néhai Angela kortársait fogja végiglátogatni.
- Ryan Spectre? - kérdezte a nő sípoló hangon.
Ryan kezet nyújtott.
- Igen, jó napot kívánok.
A nő bólogatott és kitárta Ryan előtt az ajtót. Egy szűkös nappaliba vezette - tényleg tárkony és gyertyafüst illat volt a szobában, vagy csak képzelődött? -, és óvatosan leereszkedett egy fotelba.
- Vegyél süteményt, kedvesem - intett a kisasztalra készített valószínűleg Tesco-s kekszre. Azért Ryan elfogadta. Pár percig néma csendben ültek, míg Ryan összeszedte a gondolatait, aztán a nő kérdő tekintetét látva belekezdett a mesébe.
- Szóval szeretnél többet tudni Angela munkásságáról - vonta le a következtetést a nő, és hümmögött.
Ryan előredőlt ültében, az orrába kúszott a poros bútorok és textil áporodott szaga.
- Mi volt a leggyakoribb szertartás, amit Angela levezetett a vevőinek?
- A leggyakoribb… Talán az egyszerű kártyajóslás. Egy hétre, egy-két napra előre nagyon praktikus volt, ha egy kicsit belepillanthattunk a jövőbe. Magam is kértem ilyet jópárszor.
- És a legbonyolultabb? - folytatta Ryan, lassan közelítve a lényeghez.
- Oh, az változó volt. Csak attól függött, ki milyen ostoba kéréssel fordult hozzá. Képzelje, a házban két emelettel lejjebb lakó nő áldozatot mutattatott be. - A nő drámaian lehalkította a hangját. - A macskájával! Meg volt egy ismerősöm, aki mesélte, hogy a szomszédjánál három napig vendégeskedett ez az Angela. Én bátran rábíztam kisebb feladatokat, de az a család elvetette a sulykot.
- Miért, mit csináltak? - kérdezte Ryan.
- Oh, borzalom. Feltámasztották a legfiatalabb gyermeküket. Szegény fiú pár órával a születése után meghalt, de a szülők nem tudtak beletörődni. Angelához fordultak.
- És neki sikerült? - Ryan alig hitt a fülének. Jóslás, áldozatbemutatás, kotyvasztás, ez mind rendben, de halottak feltámasztása…
Ehhez nem lehetett elég ereje. Egyedül… Nem, ez képtelenség.
- Bizony, de még mennyire! - A nő még mindig suttogott. - De én mondom, valami bűzlik abban a családban. Titkolóznak, alig jönnek elő a házból…
- Mit gondol, hogy sikerülhetett életre kelteni a gyereket? - vágott a közepébe Ryan.
- Nem tudom - rázta a fejét a nő. - Angela Spectrének sok titka volt, és ez az egyik. Hogy honnan szerzett ekkora hatalmat.
Ryan visszabattyogott a vasútállomásra. Még három emberrel beszélt, akik fogadták Angelát és fizettek a munkájáért, de mindannyian csak ugyanazt tudták elmondani, amit a másik. Angelának szokatlanul nagy ereje volt, Olaszországból érkezett a családja és nagyon titokzatos volt mindenkivel.
Éljen.
Ryan fintorgott. Többet remélt ettől az úttól. Érezte, hogy tennie kellene valamit, bármit, amivel segíthet Carlának, amivel közelebb viheti az erejének megértéséhez.
Belerúgott egy kavicsba, hogy levezesse a dühét.
Nem lehet igaz, hogy semmit, semmit nem tudott meg Angeláról.
Tim az ablakban könyökölt. Apró szemű eső szemerkélt, a szél szabadon száguldott az utcában, ablakokat csapott be és esernyőket ragadott el. Timet nem zavarta a komor idő, csak behunyta a szemét és hagyta, hogy a hideg esőcseppek az arcának csapódjanak, és jeges mintát húzzanak maguk után.
Úgy érezte, végre döntésre jutott. Elég a vergődésből és a tehetetlenségből. Előhívta a régi tettrekészségét, kombinálta egy kis bátorsággal és szeretettel, és megtalálta a helyes utat. Olyan volt, mintha egy hatalmas tehertől szabadult volna meg. Könnyűnek érezte magát. Elfogadott legbelül valamit, megszabadult a felesleges érzelmektől, és megszületett az új Tim.
Ez az új Tim végtelenül szerette Carlát. Nem úgy, ahogy a régi Angelát, nem az izgalom, a titokzatosság volt a fontos, hanem… Úgy érezte, Carla olyan neki, mint a levegővétel. A csókja, ahogy rápillant, ahogy megfogja a kezét az utcán, ahogy egymásra dőlve beszélgetnek vagy épp hallgatnak; ezek már az élete részét képezték. Szerette Carlát, azt akarta, hogy boldog legyen, hogy biztonságban legyen. Ráébredt, hogy tulajdonképpen erről szól a szerelem. A másik személy fontosabb, mint saját magad. Tim most úgy érezte, megtalálta a szerelmet, és azt, amivel ezt legjobban kifejezheti.
Fel fogja áldozni magát a lányért.
Autó húzott el a ház előtt, megtörve a csendet, a hangja még sokáig visszhangzott a kis utcákban. Az eső ütemesen kopogott az ereszcsatornán.
Egy ördögi körbe került. Vagyis inkább, ha pontosabbak akarunk lenni, ő maga rántotta bele magát, de ez már nem számít. Már csak az a fontos, hogy ő vagy a Démon kerül-e ki belőle győztesen. Ha most megölné Carlát és elnyerné az életet, a Démon győzne.
Tim keze ökölbe szorult.
Nem fogja hagyni. Ezúttal ő lesz a nyertes.
A pillanat elillant a becsapódó ablak hangjával, kizökkentette Timet a gondolataiból.
Carla ablaka csapódott be?
Átsétált a lány szobájához, és rendesen becsukta az ablakot. Carlára pillantott; a lány úgy tűnt, alszik, de szája sarkában mosoly bújkált.
Álmodik?
Tim keze megállt a kilincsen, és csak nézte Carlát. A lány pedig megérezhetett ebből valamit, mert kinyitotta a szemét és macskásan nyújtózkodva Timre mosolygott.
- Idebújsz?
Tim visszamosolygott és engedett a lány kérésének. Boldog volt, mert végre úgy érhetett a lányhoz, úgy lehelt csókot a vállára és súgta neki, hogy szereti, hogy közben nem a Démon szavai visszhangoztak a fejében.
Egymást ölelve aludtak el.
2021. 04. 14. (Szerda) Amszterdam
Carla ismét az idegenről álmodott. Amikor ébren volt, hallotta a szavait, de nem látta, beszélhetett vele, de álmában más volt. Akkor érezte igazán, hogy megbízhat benne, akkor tudta, hogy segítő szándékkal jött hozzá. Álmában kereste a valamit, hogy szóra bírja, de vagy elillant, vagy nem is tudott rátalálni. Nehéz volt kiépíteni maguk között a kapcsolatot, főleg úgy, hogy Carla az elméjének nagy részét korlátozta. Most nem tudott varázsolni, csak érezni és éreztetni. Így biztonságban volt az erejétől. Az ismeretlen segítségével lassan egyre többet értettek meg a másikból, és ő előtte is világossá vált, hogy a valami miért is jött.
Álmában egy végtelenbe nyúló úton sétált. Mezítláb volt. A langyos beton jól esett a talpának, magába szívta a környezetének hangulatát, átadta magát a kora esti életnek. Kis kavicsok szúrták a talpát, egy rigó ugrált át előtte az úton, és csattogva felrepült egy fára, a meleg levegő otthonosan ölelte körbe. Ekkor látta meg ismét az ismeretlent.
Kérdést küldött felé, és várta a választ, de az nem érkezett. Nem tudtak így rendesen beszélgetni, de megtalálták a módját.
Hirtelen az út mellett egy tábla jelent meg.
Hellway.
Azt akarod, hogy menjek Hellwaybe? - tette fel a kérdést. A tábla mellett virágok nyíltak ki egy szempillantás alatt. - Miért?
Ez már egy nehezebb kérdés volt.
Carla várt, de az idegen nem szólt semmit. Már éppen feltette volna a kérdést másodszorra, amikor egy kert kezdett körvonalazódni előtte. A földből termetes diófa sarjadt, az egyik faágon két kisfiú állt. Az egyikük az ág végére egyensúlyozva leguggolt, a kisebbik rémült arccal bújt a fa törzséhez. Csak a másik kinyújtott keze és biztató szavai vehették rá, de elindult az ágon, kinyújtott nyelvvel koncentrálva, amíg el nem ért a végéhez. Lenézett a magasból és elmosolyodott.
Carla elraktározta a látottakat és a gondolataiba merült. Abban biztos volt, hogy a két kisfiú őt és még valakit jeleníthetett meg. De ki lehet a másik? Ryan? Nem… Tim esetleg, aki kicsalogatta az egyedüllét csigaházából? Vagy… az ismeretlen?
Úgy érezte, rájött.
Azt akarod, hogy menjek Hellwaybe, és tudsz segíteni megszabadulni az erőmtől?
A diófán válaszul vadvirágok nyíltak, nem csak az ágakon hanem a kéregből is, elfedve a törzset, a leveleket, amíg az egész fa a földre nem hullott színes virágtengerként.
Carla ezt igennek vette.
Tim arra ébredt, hogy valaki motoszkál a szobában. Csukott szemmel fülelt. Hallotta az autók zaját, ahogy végigszáguldottak az egyenes utcákon, a szél zúgását és a halk mormolást - az éjszaka hangjait. De Carla szuszogását nem hallotta. Felült, körülpillantott a félhomályos szobában. Kora hajnal lehetett. Carla az ablaknál állt, fél vállal a falnak dőlve bámult kifelé az ablakon, az utcai lámpa aranyszínűvé varázsolta a haját. Tim mögé lépett és átkarolta a lány derekát. Carla összerezzent, de belesimult a fiú ölelésébe, amint észrevette, hogy ő az.
- Hogyhogy ébren vagy? - súgta Tim.
Carla hallgatott, Tim érezte, hogy próbálja lelassítani a légzését. Valami történt. A lány hirtelen megfordult és szorosan Timhez bújt, arcát a fiú mellkasát nyomta.
- Nagyon szeretlek, Tim - motyogta, Tim puszit nyomott a feje búbjára.
- Én is téged. - Várt egy picit, hátha Carla beszélni kezd, de a lány hallgatott. - Valami baj van? - kérdezte óvatosan.
- Nem, ami azt illeti, nincs… - kezdett bele Carla. - De… Jó, ezt nem tudom óvatosan elmondani. - Elhúzódott Timtől és leült az ágyra. - Álmomban megjelent valaki, beszélgettünk, és azt mondta, meg tud szabadítani a képességemtől.
Tim kis híján eltátotta a száját.
- Hogy mit tud csinálni?
- Ne borulj ki! - vágott közbe gyorsan Carla. - Több napom volt, hogy átgondoljam a dolgot - füllentett a lány. A nagyobb jó érdekében, győzködte magát. - Itt van az esély, hogy szabadon, normálisan élhessek, anélkül hogy összeesnék az utcán egy látomástól, hogy veszélyt jelentenék másokra, és tudod… Érted teszem. Szeretném, ha lenne egy teljes életünk. - Carla a kezét tördelte. - Ha valami visszatarthatna az az, hogy az anyám az életét adta ezért a képességét. Viszont… Nem akarom, hogy tovább fajuljanak a dolgok. Nem akarok ártani az embereknek egy ekkora áldozat árán, ez így mindenhogy rossz, és én képtelen vagyok így élni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése