20. Fejezet

Hi, sweethearts!
Gyorsan készen lett a következő rész is, és juhú, üdvözlöm a két új feliratkozót is, remélem, tetszeni fog a történet és köszönöm a bizalmatokat!
Nem szeretnék elhamarkodottan számokat mondani, de egyre közeleg a történet vége, legalábbis az én eszem már a végjátékon pörög...
Valamint bár megkésve, de szeretném én is körbehirdetni Zsazsival közös történetünket, a Mumust, amiben Tim, Ryan és Carla az ő Bűbájmacskáival indulnak kalandra! Én nagyon szeretem a történetet és az első rész már fel is került Zsazsi blogjára (ahol nem mellesleg érdemes körülnézni, mert csupa jót találhattok ott), és ITT  elolvashatjátok :3
Ennyit szerettem volna mondani, most hagylak titeket olvasni.
Üdv, Babu

2021. 04. 09. (péntek) 21:40 Amszterdam

Carla egy bögre teával lépett be Ryan szobájába. A fiú alig három órája tért magához, és percekkel később elnyomta a fáradtság, így nem is tudtak beszélgetni. Mindenesetre Carla hagyta aludni.
- ­Hogy vagy? – pillantott a takaróba gubózott fiúra.
- Fázom – nyöszörögte Ryan. Carla gyorsan a homlokára tette a kezét, majd rosszallóan megcsóválta a fejét. – Van egy kis lázad. De hoztam teát.
- Nem vagyok szomjas – morogta Ryan.
- Innod kell, ha nem akarsz kiszáradni. – Carla megvárta, amíg Ryan felül, és a kezébe nyomta a bögrét. Leült a szokásos helyére a fal mellett, de most sötét volt, így nem tudott a fényfoltban ücsörögni, ahogy az elmúlt napokban; be kellett érnie a lámpafénnyel. Kipillantott az ablakon, az ég szürke és narancssárga különböző árnyalatait öltötte magára, egyetlen csillag sem pislákolt.
Carla sóhajtott.
Megkönnyebbült, mióta Ryan magához tért, viszont a feje valahogy kiüresedett. Minden eltompult és szürkébe fordult körülötte, és ezt csak valamilyen elfoglaltsággal tudta elűzni – mint Ryan ápolása. Most is kezében forgatta a színes gyöngyökből fűzött karkötőt. Belebámult a kinti sötétségbe, szeme sarkában az utcai lámpa fényéből lassan egy kép kezdett kibontakozni. Egy kis parkot látott valahol Hollandiában, mellette szűk csatorna futott kék, sárga és piros házak között, és két csenevész fa árválkodott a partján. Hamarosan megpillantotta a látomásainak főszereplőjét, egy copfos, farmerkabátos kislányt. Ezúttal az anyukájával volt – legtöbbször együtt látta őket, de jó párszor szerepelt a látomásokban a lány bátyja is –, kéz a kézben sétáltak a kövekkel leszórt sétányon. Carla mosolygott a békés képet szemlélve.
- Mi az? – Ryan hangja zökkentette ki, Carla gyorsan pislogva űzte el szeme elől a látomást.
- Mi mi az? – kérdezett vissza a lány.
- Mosolyogtál, csak azért kérdeztem – vont vállat Ryan.
- Ja, oh. – Carla fészkelődött, és háttal a falnak dőlt. – Csak egy látomás.
Ryan belekortyolt a teába.
- Milyen?
Carla felmutatta a karkötőt, Ryan csodálkozva pillantott rá.
- Egy kislányé lehetett – magyarázta Carla. –, csak elvesztette. Igazából nem is tudom, miért tartottam meg, mikor megtaláltam. Ha egy kicsit ki akarok szakadni a világból, csak kiolvasok belőle emlékeket. Boldog emlékeket – mosolyodott el Carla.
Ryan visszamosolygott.
- Igazán aranyos szokás.
- Ne gúnyolódj! – fonta össze a kezét Carla a mellkasa előtt.
- Nem gúnyolódtam, teljesen komolyan gondolom. – Ryan ismét kortyolt egyet a teából, majd folytatta. – Sokan rosszra használják ezt a képességüket, mások bűneit akarják kideríteni, csak a rosszra figyelnek, de te megtaláltad, hogyan okozz vele örömet, még ha csak magadnak is.
Carla fintorgott.
- De komolyan, Carla, Angela szerinted keresett boldog emlékeket?
- Nem, eszébe sem jutott volna ilyesmi – rázta a fejét a lány.
- Na, látod – bólintott Ryan, aztán egy szuszra felhajtotta a teát, és visszadőlt a párnájára. – Most viszont, ha nem haragszol, muszáj aludnom.
- Persze, persze… - motyogta Carla. Feltápászkodott a földről, hogy egyedül hagyja a fiút, de az ajtóban visszafordult. – Reggel benézek, és meglátjuk, lesz-e még lázad. Na, aludj jól – mosolygott Ryanre, és lekapcsolta a villanyt.


2021. 04. 09. (péntek) 18:55 Amszterdam

Ezalatt Tim céltalanul bóklászott a város egy számára ismeretlen részén. Tudta jól, hogy eltévedt, de nem nyugtalanította különösebben; kellett egy semleges hely, ahol nem zavarja semmi, és nyugodtan gondolkodhat.
Oh, de még mennyi mindent kellett átgondolnia! Az elmúlt napok enyhén szólva is húzósak voltak – bár be kellett vallania, hogy főként Ryannek -, és megint át kellett gondolnia az életét oda vissza, elölről hátra. Arra jutott, hogy utálja. Utálja, hogy kedveli Ryant és mégis hátsó szándékai vannak a fiú felé, utálja, hogy Carla csókja megbizsergeti a szívét és utálja, hogy minden boldog pillanatába betolakodik a Démon hangja, hogy emlékeztesse a feladatára.
Pedig annyira igyekezett, hogy minden érzést kitöröljön magából, és mégsem ment. Elfordult, amikor síró kisgyereket látott az utcán, elzárta a szívét Ryan viccei és Carla szívből jövő mosolya elől… Aztán mindig eszébe jutott, hogy ha teljesíti az Alkut és hazajut, így már nem lesz ugyanaz az ember, és ez a gondolat megrémítette.
Fázósan összerázkódott, ahogy hideg szélfuvallat sepert végig az utcán.
Valószínűleg el kellene döntenie, mi a fontosabb neki, de az áldozathozás gondolatára görcsbe rándult a gyomra.
Félek, a fenébe is.
Mikor visszatért, zavart volt és tanácstalan, de tudta, mi a célja. Most biztosan állt a lábán és kiigazodott a világban, és mégis… Nem érezte a határozottságot, akármilyen tervet eszelt is ki.
Öld meg a Spectre lányt, és visszakapod az életed – csendültek a Démon szavai a fejében. Mindössze ennyit kellene tennie, mégis tétlenkedik, akár Hamlet, akinek az apját kellett volna megbosszulnia. De ez a késlekedés a dán királyfi halálát okozta.
Egy utcasarkon felpillantott, hogy merre járhat. Kopottas házak vették körül, szemetes, szürke utcák; jó messzire vándorolt a kertvárostól. Balra tőle apró templom állt, és Tim nem tudta, a harangszó vagy a felé sétáló tömeg keltette-e fel a figyelmét, de megállt és a templom felé fordult.
Carla azt mondta, sosem késő hinni, és Isten mindenkinek megbocsát. – Ja persze – gondolta kapásból gunyorosan, de lábai akaratlanul is a misére indulók közé sodorták.
Ahogy belépett az ajtón azonnal körülölelte a falakból szivárgó hűvös, a gyertyafüst és a vastag drapériák illata. Tanácstalanul álldogált a szenteltvíztartó mellett, figyelve, ahogy mindenki leül valamelyik padba. Nem, ő erre képtelen volt. Menekülési utat keresve pillantott szét és átkozta magát, amiért bejött, de aztán eszébe jutottak Carla szavai. Mély levegőt vett, és a kórusra vezető lépcső felé surrant, amerre senki nem ment. Felérve kikukkantott az orgona mögül. Két néni ült ott az orgona fadobozának támaszkodva, így Tim gyorsan a másik irányba fordult, és a kórus jobb oldalán ült le, ahol egyedül lehetett. A párkányra könyökölt, félig lehunyt szemmel vizslatta a lent mocorgó embereket.
Egy kicsit irigyelte őket. Nem az átlagos, normális életük miatt, nem… A nyugalom miatt. A lelki nyugalmuk miatt, hogy nem kell mások és a saját életével számolgatnia, mielőtt bármit is szólna a barátaihoz, és amiért boldog tudatlanságban élhetnek, nem ismervén az alvilági rosszat.
Valaki csengetett, az apró csengők éles hangja végigzengett a templom ősi falai között és Tim hátán hideg kúszott végig. Felkapcsolt egy lámpa, a fényben Tim megpillanthatott egy papot, ahogy felemel egy arany kelyhet. Nem is kelyhet, inkább… Tim előrehajolt, hogy kivehesse, mit fog a férfi a kezében. A tárgy talpa egy kehelyé volt, de följebb arany sugarakba ágazott szét, közrefogva egy fehér, kör alakú lapocskát.
Az Oltáriszentség! – Tim elsápadt. Összefolyt szeme előtt a kép, a szentség arany csillogása a perifériája szélén táncolt, ahogy elvesztette az egyensúlyát és a hideg kőre zuhant. Felpillantott a papra, ahogy a nép felé fordítja a kelyhet, miközben az ostyáról vér csöpögött sűrű folyamban, hogy lehullván eltűnjön a semmiben. Tim szeme szúrni kezdett.
Rossz helyen jársz, Vervelde! - suttogta egy túlontúl ismerős hang. – Szerintem tűnj el, amíg még lehet…
Tim feltápászkodott és pánikszerűen gyors mozdulatokkal levágtázott a lépcsőn. Háta mögött felzengett az orgona, kiűzve minden gondolatot a fejéből, vére a fülében dobolt. Kapkodva térdet hajtott és két ujját a szenteltvízbe érintette, karján fájdalom szaladt végig. Elrántotta a kezét és a nadrágjába törölte, kibotladozott az ajtón, a kinti fény elvakította. Zihálva dőlt a szomszéd ház falának. Amint a szeme hozzászokott a fényhez lepillantott a kezére, ujja hegyén piros égésnyom éktelenkedett, folyamatosan szúrva és viszketve.
Keserű epe íze tolult a szájába.
Tudhattam volna.


2021. 04. 11. (vasárnap) 8:25 Amszterdam
Csendben reggeliztek együtt az asztalnál. Már Ryan is előkerült a takarók alól, és egy fekete pulóverben mártogatott kekszet egy bögre tejbe. Egy kis sápadtságon kívül már semmi baja nem volt, a reggeli elején még egy halottas viccet is elsütött – Carla legnagyobb döbbenetére. A lány viszont már nem volt olyan jó színben, szeme karikás volt a kialvatlanságtól, és mintha mindig befelé figyelt volna – próbálta fenntartani a védőfalat az elméje körül a látomások ellen. Tim a tőle megszokott hallgatagságával eszegetett Carla mellett. Egyébként az előző napokhoz képest szokatlan béke ült meg a hármason, de amint Ryan felállt egy „Elnézést, hölgyeim, ki kell mennem” felkiáltással, Tim azonnal Carla felé fordult.
- Carla, beszélnünk kell.
Carla felvonta a fél szemöldökét és a fiú felé fordult. Tudta, miről lesz szó, a néma kérdés ott lebegett közöttük egy ideje.
Tim sóhajtott, mielőtt belekezdett.
- El kell mondanod mindent az Alkuról, amit kötöttél. Mert amíg nem tudom, mivel és miért tetted, úgy érzem… – Kézbe vette Carla két kezét és finoman megszorította a hosszú ujjakat. –, nem tudlak megvédeni.
Carla szomorúan mosolygott.
- Ugyanazzal a démonnal kötöttem Alkut, akivel nagyanyám is – Tim elsápadt –, és az ár… Nem meghatározott.
Tim felhördült.
- Nem meghatározott? Carla... tisztában vagy vele, hogy mit tettél? A pokolfajzat kérhet bármit, az életed két év múlva, a gyermeked, a szerelme…
- Igen, tudom! – kiáltott fel Carla, elrántva a kezét. – Tisztában vagyok vele – ismételte el nyugodtabb hangon. – De úgy gondoltam, van, amiért megéri kockáztatni.´
Tim hátradőlt a széken. Nézte Carla nyugodt arcát, és legszívesebben az ajtót kicsapva kirohant volna a konyhából. Igazi drámai szerelmi jelenet lett volna… ha nem kockáztatna vele most túl sokat. Így csak vett egy mély levegőt, és keresztbe fonta a karját.
- Rendben… Akkor azt hiszem, bíznom kell benned – mosolygott melegen a lányra.
Carla boldogan viszonozta a mosolyt.
- Köszönöm. Értékelem a bizalmad – mondta komoly arccal. – Kérhetek én is valamit?
- Persze.
- Ne mondd el Ryannek, mi történt. Ennek köztünk kell maradnia.
Tim hümmögött.
- Nem gondolod, hogy joga van tudnia róla?
Ryan ezt a pillanatot választotta, hogy visszatrappoljon a konyhába, kezében a telefonjával.
- Srácok, új ügyünk van!
Újabb felháborodott pillantást kapott Carlától.
- Nem gondolod, Ryan, hogy egy kicsit korai ez az újrakezdés?
- Én? Nem.
Carla puffogott.
- Legközelebb, ha megöleted magad, rám ne számíts! – Nem mintha a fiú hálátlan lett volna. Ryan szépen megköszönte, hogy meggyógyította – néma megegyezéssel egyikünk sem mondta ki, hogy visszahozta a halálból, vagy bármi ilyesmit -, és ígéretet tett, hogy viszonozni fogja a jótettet. Carla nem is gondolta komolyan a fenyegetőzést, tudta, hogy egy következő alkalommal is ugyanezt tenné. És bár Ryan próbálta kiszedni belőle, hogyan csinálta, Carla csak halandzsázott valamit a gyógyfüvekről, a fiú pedig nem kérdezősködött többet.
Ryan nem törődve a fenyegetéssel lerakta eléjük a telefont, ahol Hollandia térképén ráközelített Gorinchem [ejtsd: Gorkum] városára.
- Ez a sztori érdekelni fog, Carla – pillantott fel a lányra, ahogy az asztalra tenyerelt. – Gorinchemban évszázadok óta öt család az „úr” úgymond, régi hagyományokkal és sok pénzzel, ezért hívják a helyet az „öt úr földjének” is. Ők az Arkel, Everdingen, Hagestein, Ter Leede és Vianen városok volt fejei. Jobb lesz, ha memorizáljátok. Ha jól értelmeztem, közülük most a van Arkel család leszármazottai és Leerdam urai élnek Gorinchemban, az egyik van Arkeltől kaptam a hívást. – Ryan szünetet tartott, ahogy bejelölgette a helyszíneket a térképen. – Az Arkelek kastélya, a Blue Tower Gorinchemban van… Oké, ez mindegy. A lényeg, hogy valami átokról magyarázott a megbízónk, és a ter leedeieket gyanúsítja vele.
Tim értetlenül könyökölt az asztalra.
- Miért pont őket?
- Mert Ter Leede egy ideig a van Arkelek birtoka volt. Együtt uralják Gorinchemot, de a kisvárosok még mindig külön tulajdont képeznek. Hatalmi játszma – vont vállat Ryan.
- De a van Arkel vérvonal kihalt, nem? – szólt közbe Carla.
- Lényegében igen – bólintott Ryan. – Pontosabban… - Kikereste a Wikipédián a családnevet. – 1428-ban V. John van Arkellel, az ő fia pedig még előtte, 1417-ben meghalt az Arkelért indított ostromban.
Tim felszisszent.
- Kezdem sejteni, mibe keveredtünk.
Ryan somolygott.
- Csupa jóba!
- Na de hogyan érint ez minket? – tette fel a leglényegesebb kérdést Carla. – Milyen átokra gondolt ez a…
- Daveed van Arkelként mutatkozott be. Nem faggattam tovább – vont vállat ismét Ryan. – Nem mondott többet, de meghívott minket a Hotel Gold and Silver-be.
- Drágának hangzik. El kellene fogadnunk – vigyorgott Tim.


2021. 04. 11. (vasárnap) 10:00 Gorinchem, Hotel Gold and Silver

Kicsípve és megszeppenve ült a csapat a hotel arany fényben úszó halljában. Ryan a telefonját forgatta a kezében, várva, hogy van Arkel bejelentkezzen.
- Nem illik a szellemvadászt várakoztatni – morogta Tim, miközben Carla kezét fogva a bejáratot figyelte.
- Hé – súgta hirtelen Ryan. – Ott jön. – Állával a széles lépcsősor mellett kinyíló ajtó felé bökött. Mindhárman felálltak a megbízójuk üdvözlésére.
Daveed van Arkel magas, atléta termetű férfi volt (éppen csak a foglalkozáshoz szükséges izmokat kivéve), sötét zakóban, hátrafésült ében hajában napszemüveggel. Hidegkék szeme érdeklődőn, számítóan futott végig a csapat élén álló Ryanen, majd Timen és Carlán is. Jó egy percig nem szólt semmit, Ryan nyelt egyet.
- Hm. – Van Arkel kezet nyújtott Ryannek. – Örülök, hogy eljöttetek! A nevem Daveed van Arkel. Daveed. – Sorban kezet fogott Timmel és Carlával is, akik megilletődötten mutatkoztak be. – Kövessetek, a kocsiban mindent elmagyarázok.

Útban a „családi fészek” felé van Arkel egy ideig csendben pötyögött a telefonján. Ryan azon gondolkodott, hogyan keveredhetett így össze a férfi; úgy viselkedett, mint egy uralkodó, és simán oda-vissza tegeződött mindenkivel.
Van Arkel megköszörülte a torkát.
- Mint már elmondtam, egy átokról lenne szó. Remélem, beletartozik az átoktörés a szolgáltatásaitokba – kacsintott.
- Nem lesz gond. Épp egy átoktörésből jövünk – csapta le a labdát Ryan, szándékosan figyelmen kívül hagyva Carla gúnyos pillantását.
- Nagyszerű – mosolygott hidegen van Arkel. – A szitu a következő. Az én családom a legközelebbi leszármazottja az Arkeleknek, nyilván ehhez mért vagyon és birtok is tartozik hozzánk. Pár hónapja értük el azt a részvényszázalékot, hogy területeket vehessünk Leerdamtól, de meghiúsult az üzlet. Rá két napra pedig megmagyarázhatatlan körülmények között meghalt az elsőszülött kisfiam, a feleségem pedig ágynak esett.
- Részvétünk – pillantott a férfi szemébe Carla, mentálisan együttérzést csepegtetve felé.
- Lehet szó véletlen egybeesésről – szögezte le Tim.
- Miből gondolja, hogy átokról van szó? – kérdezte Ryan. – A fián kívül, természetesen.
Van Arkel homlokára ráncok ültek ki.
- Annette Lauwens. Régóta ismerem, és tudom, hogy mindenre képes lenne, hogy a családja a régi pompájában ragyogjon. – Szavai gúnytól csöpögtek. – És ehhez bármire hajlandó. Pletykálják páran, hogy furcsa hobbijai vannak, furcsa szertartásokat végez, gyanús boltokba jár…
- Ez még nem bizonyít semmit – szögezte le Ryan.
- Tudom – bólintott van Arkel. – Ezért vagytok itt ti.

Kicsivel később már egy kúria étkezőjében üldögéltek, van Arkel meghívta őket ebédre. Ám egyedül ők négyen ültek az asztalnál.
- Szeretném, ha megvizsgálnátok Neeltjét – mondta van Arkel, miközben szalvétát terített az ölébe. – A feleségem.
Ryan köhintett. – Lenne még valami, amire szükségünk lenne…
- Mondd. – Van Arkel egy intésére mindenki elé ételt raktak, kiegészítve egy pohár borral.
Ryan feszengett.
- Ha lehet… Damn – morogta az orra alá. – Sokat segítene, ha vethetnék egy pillantást a fiára is – hadarta el hangosan.
Van Arkel arca nem tükrözött semmit, talán épp csak a szája sarka rándult meg egy kicsit.
- Ha segít, hát rendben.
Megcsörrent a telefon, vad rock zavarta meg a tárgyalást. Van Arkel pár szót vakkantott a telefonba franciául, majd felállt és a zakójába csúsztatta a telefont. – Ezer bocsánat, azt hiszem, mennem kell. Szolgáljátok ki magatokat, utána Mauritz majd eligazít a házban. – Intett az ajtóban álló férfi felé, és olyan hangsúllyal ejtette a ház szót, mintha egy egész birtokról beszélt volna.
A hármas – majdnem – egyedül maradt a hatalmas teremben, Carla ellenszegülve az etikettnek az asztalra borult.
- Minden oké, Carla? – simította meg a vállát Tim.
Carla bólintott, annak ellenére, hogy ez egyáltalán nem így volt. Mióta van Arkel megemlítette, hogy súlyos beteg a felesége – aki nem mellesleg újdonsült anya, és máris elvesztette a gyermekét –, képtelen volt elűzni a látomásokat a szeme elől. Nagymamája sziluettjét látta minden árnyékban, az autóban a fiatal Angela van Arkel mellett könyökölt ki az ablakon, velük sétálgatott az ebédlőben, fülében pedig egy ismeretlen nő sikolya csengett. Pedig a munkára kellene koncentrálnia.
Szótlanul fejezték be az ebédet (a bort viszont Ryan kivételével mindenki ott hagyta), és megkörnyékezték Mauritzet. A férfi felvezette őket az emelet egy elfüggönyzött részébe, ahol Neeltje szobája volt. Mauritz rögtön be is csukta maguk mögött az ajtót, de megállt mellette és udvariasan teret adott a „szakértőknek”.
Ryan előhúzta varázsporainak egyikét és elszórt egy csipetet Neeltje ágya előtt, összehúzott szemmel keresve az árulkodó jeleket, majd fejcsóválva hátralépett. Timmel néma megegyezéssel előreengedték Carlát a nő ágyához. Neeltje nyakig be volt takarva és úgy tűnt, eszméletlen, de az a kevés fényben is látszott, hogy mennyire sovány és fehér az arca. Szőke haja csapzottan terült el körülötte, bal keze a takaróba markolt. Carla egy pillanatra lehunyta a szemét és egy sóhajjal kizárt mindent a fejéből. Hirtelen csend lett az elméjében. Kinyújtotta a tenyerét és végighúzta Neeltje felett a levegőben, majd óvatosan megérintette a karját. A nő nem ébredt fel, de Carla sem érzett semmit az aurájában. Ismét lehunyt szemmel koncentrált, óvatosan megközelítve a nő elméjét. Az eszméletlenség tejfehér ködébe botlott, zavarodottan megtorpant, és ez elég volt hozzá, hogy megtörjön a védelme. A ködbe vörös és fekete árnyalatok kúsztak, visszatért a sikoltás és a fájdalom; Carla úgy érezte, mintha éket vertek volna a fejébe. Térdre esett és önkéntelenül is összegörnyedt, hogy védekezzen, karját a feje köré fonta.
Ryan és Tim egyszerre ugrottak oda hozzá.
- Carla, Carla! Mi a baj? Mit láttál? - hadarta Ryan, próbálva lefejteni a lány kezeit a fejéről.
Carla felpillantott Ryanre, szeme zavarodottan ugrált a két fiú között.
- A nagymamám…