Előzménytörténet - Sanne Spectre

Hi, Sweethearts!

A hétvégén nem leszek itthon, így most gyorsan felpakolom a nem-részt, hanem egy előzménytörténetet. Annyira elkapott a hangulata, Sanne és Willem színészeinek a képei pedig akkorát dobtak rajta - komolyan, mintha erre a szerepre születtek volna!

Szóval. Ilyet még nem írtam, romantikában sem vagyok nagyon otthon, így kíváncsi vagyok, Nektek hogy tetszik ^^

Várom a véleményeket, további szép estét!

Pussz: Babu

Ui.: ami annyira nem is utóirat-dolog, de mindegy. A SYS megnyerte a 2016-os Blogger Award fantasy kategóriáját, és aajh, ezer hála Nektek érte :3 Ez a szösszenet is olyasféle hála ajándék :)

Hollandia, Haarlem, 1998.

A Nap melegen tűzött le az égből, arany boldogságba vonva Haarlem békés táját. Nem is olyan messze végtelen, türkiz csillogásban húzódott az óceán a horizont felett, halászhajók árbocai szabdalták a kék eget. A zöld mezők lágy hullámot vetettek a tengerről érkező sós szélben, madárdal kísérte halk suttogásuk. A bársonyszín mezők összefüggő takaróját néhol traktorok keréknyomai törték meg, barna cérnaszálként díszítve fel azt. Ám egy helyen megszakadt a fűtenger; egy színes folt rikított ki a harmonikus látképből.

Sanne Spectre lehunyt szemmel élvezte az arcát cirógató napsugarakat, háton elfeküdve a selymes fűben. Mélyen beszívta az eső után felfrissült táj illatát, majd nagyot nyújtózva, kényeskedve beletúrt sötétbarna, vállig érő hajába.

Boldog volt, hogy sikerült egy kicsit kiszöknie a városból, amit bár anyja rossz szemmel nézett, ő nem bírt ellenállni. Hosszú napokig be voltak zárva a házba, az ablakon ütemesen kopogó eső pedig lassan az őrületbe kergette. Így hát, amint elállt az eső, korán reggel biciklire pattant. Nem mert messzire jönni, csak a várost körbeölelő mezőket látogatta meg. Belopakodott egy almafásba, és egy szem gyümölccsel megreggelizett, majd egyenesen ide jött. Egy keskeny út húzódott a mező mellett, ám ezt nem szegélyezték fák, így a lány gondtalanul napozhatott.

Tudta, hogy kapni fog a lógásért, de készen állt a válasszal.

Huszonhat éves vagyok, nem tarthatsz örökké bezárva!

Bár édesanyja szerette és törődött vele, mégsem foglalkozott Sannéval annyit, hogy tudja, mi zajlik le lánya lelkében. Sanne elvégezte a tanítóképzőt, ám Haarlemben nem talált állást, így munka nélkül tengődött otthon. Nem volt pénze másik városba utazni, bár bevallotta magának, valójában nem is szeretne. Elvarázsolta a kisváros, a szűk utcákkal, virágos terekkel. Ennek a varázslatnak köszönhetően pedig Sanne felépített magának egy saját kis világot, amiben évek óta éldegélt. A varázslat végül a kreativitásban csúcsosodott ki, mikor egy nyári délutánon Sanne egy kétsoros verset írt a nagyszüleinek küldött képeslapra. Az idős olasz házaspár Hollandia déli tartományában élt, a lehető legközelebb korábbi hazájukhoz. Sanne édesanyja még kislányként került ide, hamar megszokta az új országot, ám nagyszülei nem folytak bele a kelleténél jobban az itteni életbe.

Sanne merengve lesöpört arcáról egy kósza bogarat. Szinte hallotta nagyanyja szavait, ahogy korholja édesanyját:

Angela, drága, túlságosan beleéled magad ebbe a hollandus létbe!

A korához képest meglehetősen fürge nő határozottan kitartott azon véleménye mellett, botrány és névváltoztatás ide vagy oda, ő ízig-vérig olasz.

 - Ne hozz szégyent a Spettro névre!

 - Anya, ne feledd, már Spectrék vagyunk!

 - Piha, én sosem leszek Spectre!

Sanne mosolyodott. Jó öreg nagyi.

Ám lusta ábrándozásából kerékzörgés szakította ki. Ijedten kapott a szívéhez, mozdulatlanná dermedve a fűben, mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt, ahogy félelmében össze-vissza vette a levegőt. A kocsi elé kötött ló patái tompán koppantak a földúton, a szerkezet zörögve megugrott a kis bukkanóknál. Sanne már épp megkönnyebbülten fellélegzett volna, mikor a kocsi hangja távolodni tűnt, de azután harsány vezényszó hallott, és a ló nyerítve megállt öt méterre a fűben rejtőző lánytól.

 - Hé, kislány! - dörrent egy reszelős, ám életvidám hang. Sanne felült, és kidugta a fejét a fű közül. Rövid, kócos hajába fűszálak tapadtak, arcán ijedtséggel vegyes döbbenet tükröződött.

Az úton a két legfurább szerzet állt, amit valaha látott; pedig édesanyja sem kutya. A hatalmas kocsi oldalára ezer színben pompázó sátrat festettek, egy hatalmas Vándorcirkusz felirattal megspékelve. A bakon egy földig szakáll öregúr ült, foghíjas mosollyal pillantva Sannéra. Kertésznadrágjának zsebébe margarétát tűzött, homlokára egy hatalmas, szakadt keménykalap vetett árnyékot.

 - Szervusz, kedves! - emelte meg fejfedőjét az öregúr udvariasan. - Nem teccik tudni, merre van itten Haarlem?

Sanne pislogott.

 - Egyenesen ezen az úton. Ha el tetszik érni a gát tetejétre, a völgyben meg is pillanthatja. - Elmosolyodott. - Nem lehet eltéveszteni!

 - Köszönöm, kisasszony! - rikkantott az öreg. - Willem! Köszönd meg valami aprósággal a hölgy segítségét!

Sanne egy pillanatra azt hitte, a kocsis a lóhoz beszél, ám hirtelen kinyílt egy ablak a kocsi oldalán.

 - Tessék, nagyapa? - hajolt ki derékig egy fiú az ablakon.

Sanne szája elnyílt, ahogy megpillantotta a fess fiatalembert. Hosszú, vörös üstöke a szemébe lógott, ahogy az út fölé hajolt. Fehér ingjének ujja könyékig fel volt tűrve, maga az ing pedig kigombolva lógott a fiú aranybarna vállán.

 - Azt kértem, hogy keress valami ajándékot a kisasszonkának, amiért olyan kedvesen útba igazított!

Willem Sannéra pillantott, vagy legalábbis arra, ami kilátszott belőle a fűből. Zöld szemét végigfuttatta a lány a blúzából kilátszó, kerek vállain, a szélfútta barna tincseken, rózsás ajkain.

 - Máris - mondta, le sem véve a szemét a tüneményről, majd eltűnt a kocsiban.

Sanne feltápászkodott, leporolva bokáig érő patchwork szoknyáját, s helyére igazította a legújabb divat szerint vágott frizuráját. Félénken közelebb lépett a kocsihoz, szemügyre véve az elé kötött aranyderes lovat.

 - Szabad? - fordult a kocsis felé, aki biztatóan mosolygott.

 - Csak tessék! - intett. - Az állát vakargassa, aztat szereti ám!

Sanne gügyögve simogatta meg a lovat, aki elégedetten horkantott.

 - Ez jó lesz? - hallotta a háta mögül Willem hangját, de nem fordult meg.

Az öregúr elégedetten hümmögött.

Sanne várt, nem akart önként odafordulni az ajándékért, nehogy sóvárnak gondolják. Pár pillanat múlva Willem megkocogtatta a vállát, mire Sanne bőre végigbizsergett. Megfordulván Willem mellkasával találta szembe magát, a fiú jóval magasabb volt nála.

 - Tessék - nyújtotta át az apró ékszert Willem, Sanne ujjait óvatosan az ajándék köré hajtva. - Köszönjük az útbaigazítást - mosolygott a lányra, megszorítva a kezét. Sanne szíve hevesen dobogott, hisz' a fiú nem titkolta vonzalmát feléje. Ám a pillanat elmúlt, és Willem felugrott az öregúr mellé.

 - További szép napot, kisasszony! - intett mosolyogva az öreg, és megsuhintotta az ostorát. Sanne ijedten ugrott az út szélére, a kocsi nyikorogva hajtott el előtte. Willem zöld szeme végig Sannéra tapadt, aki, két kezében szorongatva az ajándékot, egészen addig meredt a kocsi után, amíg az út lejtős kanyarulata el nem rejtette a szeme elől. Akkor kinyitotta a tenyerét, és szemügyre vette, mit kapott.

Vékony, ezüst lánc tekeredett a tenyerén, rajta egy apró, könnycsepp alakú üvegcsével. Az üvegben egy szárított virág virított, egy ugyanolyan margaréta, mint a kocsis zsebében, csak jóval kisebb.

Sanne gyönyörködve nézte az ékszert, majd gondolatai az ismeretlen fiatalember felé kanyarodtak. Szíve hevesen dobbant, ahogy az emlékkép beúszott a szeme elé, a boldogság és súlytalanság érzése hullámokban öntötte el a lányt, egy határozott gondolatot ültetve a fejébe:

Szerelmes vagyok!

Sanne sietős léptekkel haladt végig egy haarlemi csatorna mellett. Fél kézzel visszarángatta magára kék farmerdzsekijének vállát, és új fogást keresett a jobb kezében cipelt kosáron. Anyja leküldte korán reggel a piacra, a csípős, hideg levegő megborzongatta a lány csupasz derekát.

Legközelebb jobban átgondolom, hogy haspólót vegyek-e fel - morogta magában a lány, és átballagott egy hídon. A lécek halkan recsegtek léptei alatt. Sanne határozottan egy keskeny sikátor felé vette az irányt, majd egy onnan nyíló kapu előtt megállt. Nagy nehezen belökte a magas, fa ajtószárnyakat, a sarokvasak csikorogtak a macskakövön. Kis udvar tárult a szeme elé, virágokkal szegélyezett kút, mellette egy gesztenyefa, aminek ágai az eget súrolták. Sanne belépett a hátsó ajtón, és a kosarat a lépcső alján hagyva felsietett a szobájába. Az este felgyülemlett meleg fogadta, így az ablakhoz lépve szélesre tárta azt, beengedve a hűvösséget. Megborzongott, és inkább visszalépett. Hirtelen elhatározásból lesietett a konyhába, és pár perc múlva egy bögre gőzölgő kávéval tért vissza. Az ágya melletti éjjeliszekrényről felkapott egy barnás, bőrkötéses könyvet, és óvatosan elhelyezkedett az ablak széles párkányán. Hátát a hideg fának vetette, és végigfuttatta pillantását az utcán. Mélyen alatta egy idős hölgy lépkedett, apró termetű kutyáját vezetgetve maga előtt. A napfény megcsillant a csatorna vizén, mintha csillámlott volna kék szalag. A túloldalon kitártak egy ablakot, a ház lakója csattogva rázta ki a nehéz ágyneműt.

A város lassan ébredezett.

Sanne fellapozta a régi könyvet, szeretettel simítva végig a megsárgult lapokon.

Shakespeare - Rómeó és Júlia, hirdették a szénfekete betűk.

Sanne - sokadszorra - belekezdett a dráma olvasásába, de ezúttal nem tudott teljesen a történetre koncentrálni. Gondolatai minduntalan a pár napja történt találkozás felé kanyarodtak, a vörös hajú fiú vidám arca lebegett a szeme előtt.

Megrázta a fejét.

Úgysem találkoznak többet, felesleges törnie rajta a fejét. Még az is lehet, a fiú nem viszonozza a szimpátiát, csak a hirtelen támadt érzelmei hitették el vele.

Kezét a nyakában függő medalionra kulcsolta, és ezúttal tényleg a könyvre figyelt.

A Nap eközben felkúszott a házak piroscserepes teteje fölé, meleg fényben fürdetve meg a várost. Halk dobogást vertek vissza a házfalak, ám Sanne nem figyelt rá. Ám mikor a dobbanásokhoz egy cintányér és egy ismerősen harsogó hang is csatlakozott, kíváncsian tette le a könyvet. A sarkon színes társaság tűnt fel, ugrándozó bohócok és artisták töltötték meg a keskeny utcát. Mögöttük öt fakordé kanyarodott, a legelsőn állva hangosan kiáltozott egy a nemrég látott különös öregember. Ezúttal is cilindert viselt, ám a kopott ruhát bordó öltönyre cserélte.

 - Megérkezett a vándorcirkusz! - kiáltotta mosolyogva. - Ma este nyolckor fergeteges előadásnak lehetnek tanúi, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ha meglátogatják a főteret! Az állatidomárok, artisták, sőt, még a bűvészek is csak arra várnak, hogy megmutathassák tudásukat!

Sanne döbbenten meredt a forgatagra. Egyetlen személyt keresett, ám a vörös üstök csak nem akart előbukkanni.

 - Ne habozzanak, jöjjenek és csodálják meg az előadást! Oroszlánok, tigrisek...

Az öregúr hangja elhalt, ahogy Sanne megkapaszkodott az ablakpárkányban. A kocsi mögött Willem sétált, mosolyogva integetve az  időközben összecsődült tömegnek. Ám a következő pillanatban a tömeg összezárult körülötte, és Sanne hiába kutatott utána, nem bukkant fel többször.

Az órák csigalassúsággal peregtek Sanne számára. Egész nap csak lézengett, a Rómeó és Júlia is érintetlenül hevert az ablakpárkányon. Angela dolgozott, így Sanne egyedül volt otthon. Hol a kertben üldögélt, hol nekiállt takarítani, de a végén mindig abbamaradt, amibe belekezdett. Legszívesebben azonnal a cirkuszhoz rohant volna, de türtőztette magát.

Majd este - hajtogatta. - Nem szaladnak el addig.

Mindenképpen szeretett volna elmenni az előadásra, és nem csak az ismeretlen fiú miatt. Unalmas, monotonnal gondolt életében Sanne még sosem járt ilyen parádén, és remegő izgalom fogta el, ha arra gondolt, milyen csodákat láthat majd a színpadon. Vacsorára csak bekapott pár falatot, és egy kis cetlire üzenet firkantott anyjának. Nem tartotta magát kötelesnek, hogy tudassa Angelával a hollétét, mégis úgy érezte, egész este furdalná a lelkiismerete, ha nem tenné. Bár már felnőtt nővé serdült, Angela az anyja marad, és ugyanúgy aggódhat érte, mint tizenöt éve. Így hát jól látható helyre kirakta a cetlit, és kék kendőjét magára öltve kilépett az esti hidegbe. A kandelláberek barátságos fénybe vontá az utcát, a patka mellett nőtt virágok ámosan hajtották le fejüket. Sanne léptei hangosan koppantak a macskakövön, hamarosan pedig az egész várost ez a várakozó koppanás törte meg. A főtéren felállított sátor körül egyre növekedett a tömeg, színes lámpások világították meg izgatott arcukat. Kicsik és nagyok, férfiak és nők toporogtak a bejárat előtt, türelmetlenül szorongatva kezükben a jegyre szánt pénzt. Sanne észrevétlenül furakodott előre, elsurrant egy zajos család és egy idős úr között, és oda sem figyelve a jegypénztáros kezébe nyomta az apróját. Szinte még össze sem kulcsolta ujjait a vékony papír körül, máris a nézőtér felé vette az irányt. Nem is gondolkodott másban, az első sorban kutatott hely után. A sors jóvoltából, vagy más okból, de ott várt rá egy hely, a színpaddal szemben. Sanne gyorsan lehuppant a helyre, és végre körülnézhetett. A sátor teteje elveszett a sötétben, a színpadra vezető ajtó is titokzatosan, feketén ásított. Halk duruzsolás töltötte be a helyet, Sanne ujjai nedvesen tapadtak a jegyhez. Úgy tűnt, a nézősereg sosem akar elfogyni, de végül elcsitult a zaj, és a cirkusz emberei behajtották a sátorlapot. A fényszórók hirtelen vakították el a nézőket, és a ragyogó körben megjelent az igazgató, és a műsor elkezdődött.

Sanne le sem vette a szemét a színpadról - vagyis a homokkal leszórt kerek térről, ami annak szolgált -, lélegzet-visszafojtva figyelte a jobbnál jobb mutatványokat. Jót nevetett a bohócokon, és ámult a levegőben táncoló artistákon. Együtt izgult a tömeggel, mikor a bűvészek kettéfűrészeltek valakit, vagy éppen eltűntették a nyulat a kalapból.

Ám néha várakozva pillantott a bejáratra, mikor bukkan fel Willem. Halkan felsikkantott, mikor a fiú egy hatalmas oroszlán nyomában belépett a színpadra.

 - Hölgyeim és Uraim! - harsogta az igazgató. - Remélem, tisztán látnak, ugyanis nem akármilyen műsorszám következik!

Sanne nézte, nézte, ahogy jár az öreg szája, de nem hallotta a szavait. Tekintete Willemre kúszott, akin ezúttal is fehér ing volt, ám derekára vastag övet csatolt, amin egy barna ostor függött. Hosszú lábait fekete farmer takarta, bakancsa mély nyomokat szántott a homokba. A fiú magabiztosan lépett a fénykörbe, az oroszlán tett egy kört a ráccsal körbevont nézőtér szélén, majd megállt Willem mellett. Sanne megborzongott, ahogy a hatalmas nagymacskára pillantott. Inkább tovább vizslatta Willemet, aki úgy tűnt, egyáltalán nem izgult. Néhány utasítással körbevezette az oroszlánt a kirakott bóják között, majd felültette egy kerek emelvényre.

 - Látják? - mosolygott a nézőkre. - Kezes, mint egy bárány!

Sanne elmélázva hallgatta a bársonyos hangot, ahogy Willem magyarázott a nézőknek.

Willem előre sétált, és az előre kikészített kosárból kivett egy darab húst.

Sanne elfintorodott.

 - Ezért az oldalasért pedig bármit megtenne! - emelte magasra a húst Willem. - Még ezt az akadályt is átugorja!

Az oroszlán pedig beleszimatolt a levegőbe. Willem a kezével jelezte, mit kell tennie, és háttal Sannénak várta a fenevadat. Az oroszlán ugrott, és puhán négy lábra huppant a homokban. Willem megpaskolta a fejét, és a nézők felé fordult, kezében a felemelt jutalommal.

 - Látják?

Ekkor megakadt a tekintete Sannén. Tátott szájjal meredt a lányra, szeme felcsillant, és Sanne rámosolygott. Ám egy másodperc múlva Willem felkiáltott, a nézősereg sikításban tört ki. Sanne rémülten kapta szájához a kezét, ahogy az oroszlán kikapta Willem kezéből a húst, megsebezve közben a fiút. Piros vércseppek hullottak a homokba, Sanne szívével együtt dobbanva. Szinte lassított felvételnek tűnt, ahogy a nagymacskát kivitték, majd Willemet is kitámogatták, az igazgató pedig megnyugtatta a közönséget.

Ám Sannénak nem volt maradása.

Sűrű bocsánatkerések közepette kicsörtetett a sátorból, és a hátsó bejárat keresésére indult.

Az én hibám, az én hibám - zakatolt a fejében, keze remegett.

Zihálva rontott be a kisebb, az előadó mögött álló sátorba. Szinte azonnal megpillantotta Willemet, ahogy egy orvos vizsgálja a kezét. A fiú arca fájdalmasan összerándult, mikor a férfi nedves ronggyal nekiállt kitisztítani a hosszú, tépett sebeket. Ám mikor Sanne betoppant, azonnal felé fordult.

 - Oh, hát tényleg ön az - mosolyodott el félénken.

Sanne hirtelen nem tudta, mit mondjon. Csak úgy betört ide, mikor nem is ismeri őket, mi köze van neki egyáltalán Willemhez?

 - Én - nyögte ki végül. - Nagyon fáj? - pillantott a fiú kezére, ám a gyomra bukfencet vetett a látványtól.

 - Nem vészes - hazudott Willem, majd felszisszent. - Üljön csak le - mutatott egy kör alakú fotelre.

Sanne elhelyezkedett a fiúval szemben.

 - Sajnálom - motyogta a földre szegezett tekintettel. - Az én hibám.

 - Dehogy is, miért lenne? - tiltakozott a fiú. Csak nem figyeltem oda.

 - Mert elvontam... a figyelmét.

Willem mosolyogva megrázta a fejét.

 - Felejtsük el, rendben?

Sanne habozott, szerette volna valahogy jóvá tenni a történteket.

 - Rendben - bólintott végül. - Tudok valamiben segíteni?

Willem leszegett fejjel gondolkodott.

 - Gyógypuszi? - pillantott fel végül a lányra, ajkán huncut mosoly játszott.

 - Kis pimasz - pirult el Sanne, de azért nyomott egy gyors csókot Willem forró arcára. A fiú zöld szemei elgondolkodva vizslatták Sanne arcát, majd tekintete a lány ajkára siklott, ám a következő pillanatban szája fintorba torzult.

 - Nem kell úgy szorongatni, doki - mordult az orvosra, aki bocsánatkérőn pillantott a fiúra. - Tudja mit? Ha ezt túlélem - biccentett viccelődve cseppet sem jó állapotban lévő sebére -, akkor elhívom egy italra. Mit szól?

Sanne szíve hevesen verdesett.

 - Akkor remélem, hamar rendbe jön - mosolygott titokzatosan. - De - emelte fel az ujját - csak ha nem magáz többet!

Willem felnevetett, vidám, gyöngyöző kacaja megmelengette Sanne szívét.

 - Bocsánat, a szokás hatalma. Akkor viszont megtudhatom a kisasszony nevét?

 - Sanne - nyújtott kezet a lány, ám ravart kiskacajjal rögtön le is engedte. - Oh, bocsánat... Kellemetlen...

 - Oda se neki. Willem - mosolygott a fiú, szemét le sem véve Sannéról.

 - Tudom - mosolygott Sanne is, és csak nézték egymást, ajkukon vidám nevetéssel, és szívük egy ütemre vert.