8. Fejezet

Hi, Sweethearts!

Egy napos csúszással sikerül is hoznom a részt, remélem, a hossz kárpótol Titeket ;) Nincs is nagyon más mondanivalóm, csak hogy remélem, tetszeni fog, és kíváncsi vagyok, mit szóltok az események alakulásához! *titokzatoskodik*

Jó olvasást :)

All the love, Babu

__________________________________________

Nyolcadik fejezet - Carla Spectre

Hollandia, Amszterdam, 2021. 03. 20. (kedd) 07:20

A temető ködbe burkolózott, varjak károgtak a kőkerítés tövében strázsáló kopasz fák ágain. A pára megült a füvön, pillanatok alatt átáztatva az arra járó lány cipőjét. Carla dideregve fűzte össze karjait maga előtt, aprókat lépdelve előre. Az orráig sem látott.

 - Halló, van itt valaki? - kiáltotta, hunyorogva pillantva szét a szürke sírok között. A kövek ferdén és szabálytalanul sorakoztak egymás mellett, mintha egy szörnyeteg szájában álló fogak lennének. Tetejüket benőtte a moha, apró bogarak szaladgáltak rajta. Barátságtalan hely volt.

Carla gyorsított léptein; mintha egy árnyat látott volna mozdulni a távolban, ám a ködfelhő hamar elrejtette előle.

 - Hé! Valaki!

Carla feladta a hiábavaló szólongatást, és találomra elindult az orra után. Egy varjú zúgott el a feje felett, szárnyaival meglebbentve a ködfüggönyt, ám az egy pillanat alatt összezárult mögötte. Kő roppant a lába alatt, ő pedig nekiütközött valaminek. Kezével tapogatta maga előtt az utat, ujjai nedves követ érintettek. De még nem érhetett a temető végébe, itt nem állhat fal! Remegve megfordult, hogy másik utat keressen, ám a levegő bentrekedt a tüdejében, mikor megpillantotta a fekete sziluettet a háta mögött. Az alak mozdulatlanul állt, ám a köd miatt Carla nem tudta megbecsülni, milyen távol.

 - Ki maga? - kérdezte félénken.

 - Ejnye, Carla! - hasított egy reszelős hang a levegőbe. - Már meg sem ismered jó nagyanyád? - Az alak közelebb lépett, és Angela idősödő arca bukkant fel Carlától két méterre. Fekete, fátylas ruhájába belekapott a szél, amit a lány nem tudott mire vélni, mivel a ködtenger mozdulatlan volt körülöttük.

 - Nagyi... - suttogta Carla halálra váltan. - Te nem lehetsz itt...

Angela ciccegett.

 - Ne akard, hogy csalódjak benned, Carla! Igazán megtanulhatnád már megkülönböztetni... - Angela arca eltorzult, zöldes hullaszín bőrén szeme vörösen felizzott a homályban. - ...az álomképet a valóságtól! - Kiáltása elhalt a csendben, ahogy előre vetette magát. Fekete köpenye úszott utána a levegőben, nyomában újabb halottak jelentek meg.

Carla felsikoltott és hátrálni kezdett, ám kisvártatva nekiütközött a falnak. A hideg felkúszott a gerincén, ahogy hozzátapadt a falhoz, markolászva a köveket tehetetlenségében.

 - Na, most mit akarsz tenni, Carla? - húzta Angela fogatlan mosolyra száját, a hullák szorosan körbefogták őket. - Nincsenek itt a pajtásaid, hogy megvédjenek! - Keze Carla arcán csattant, a lány ösztönösen odakapott, ujjait az égő bőrre szorítva. - Egyedül vagy! - Újabb pofon csattant, Carla szeme könnybe lábadt.

 - Nem igaz! - vágott vissza, minden erejét beleadva, hogy ne remegjen a hangja.

 - Mégis miért nem, kincsem? Nézz körül! - Angela megragadta Carla állát, és erőszakkal körbefordította. - Látod? Csak te meg én...

Carla felsikított, és belerúgott Angela lábszárába, kitépve magát a szorításból. Átverekedte magát a mozdulatlan, bamba halottakon, orrát facsarta a bűz. Angela mosolyogva csóválta meg a fejét, és komótosan a menekülő lány után sétált. Carla pedig rohant, minden lépésével távolabb érezte magát a veszélytől, ám a nagyanyja alakja nem akart távolodni. A tér lelassult a lány körül, mintha ragacsos mézben úszott volna, erőlködve próbált előrébb jutni, centiről centire megküzdve minden egyes milliméterért.

 - Hiába küzdesz, Carla! - hallotta meg Angela hangját a lány. Könycseppek csordultak végig kivörösödött bőrén, vörös hajszálai arcába tapadtak. Angela közeledett, Carla pedig felsikított...

 - Hé, Carla, ébredj! Ne csináld, megijesztesz...

Carla hunyorogva nyitotta ki könnytől összetapadt szemét, egyenesen az őt ébresztgető Ryan arcába bámulva. Ülő helyzetbe tornázta magát, az álom képei csak lassan foszlottak szét a szeme előtt. Mély levegőt vett, és letörölte arcáról a könnyeket. Csak álom volt, nem szabad összetörnie miatta.

Ryan és Tim aggódva figyelték az arcát.

 - Jól vagy? - nézett a szemébe Tim, Carla bólintott.

 - Maradj csak itt, majd mi készítünk reggelit - állt fel Ryan elszántan, Carla rezignáltan bólintott, és kibámult az ablakon.

A fiúk elindultak a konyha felé, és menet közben Tim odasúgta Ryannek:

 - Sörben főzött sonkán kívül tudsz mást készíteni?

Ryan elvigyorodott.

 - Nem.

Tíz perc múlva Carla összeszedte magát, és utánuk indult a konyhába. Ryan és Tim épp a kenyérpirító mellett álltak, borús arccal vizsgálgatva egy elszenesedett kenyérszeletet. Mikor megpillantották a lányt, akinek szeme gyanúsan vörös volt, nagy buzgalommal próbálták visszaterelni a szobába.

 - Hagyjatok, fiúk! - hárította el Carla aggódásukat. - Különben is, még felrobbantjátok nekem a házat.

Ezzel a lány nekiállt reggelit készíteni, kezei automatikusan jártak, gondolatait teljesen más kötötte le.

Vajon ez csak egy teljesen átlagos álom volt, vagy több annál? Régen nem volt már része hétköznapi álomban, és aggódott, hogy talán az aznap esti mögött is valami nagyobb dolog rejlik. Még mindig nem tudta, hogyan viszonyuljon a nagyanyjához; gyűlölet és végtelen szomorúság csatázott egymással a lelkében, feldúlva annak nyugalmát. Mit gondoljon ezután a nőről? Teljesen újra kell értékelnie a róla alkotott képet, de mégis itt van az érzés, hogy hiányzik. Pedig nem hiányozhat, hisz' tönkretette az életét! Pokolra kárhoztatta az anyját, a saját lányát!

Üveg csattant a földön, ezer darabra robbanva szét a konyhakövön. Carla döbbenten meredt a levegőben maradt kezére, majd a pohár maradványaira a földön. Megadóan leengedte a vállát, és sóhajtott.

 - Oké... Azt hiszem, visszafekszem aludni. Jó étvágyat! - mutatott a két tányérra, s azokon az időközben elkészült reggelire, majd sarkon fordulva a szobája felé vette az irányt. A fehér falak hidegen meredtek rá, és a lány legszívesebben megszaggatta volna a tapétát kínjában. Reszketve borult az ágyra, lábát hasa mellé húzva, és csendesen zokogni kezdett a szoba magányában.

Eközben lent a konyhában Ryanék eltakarították a törött poharat, és szótlanul kezdtek bele a reggelibe.

 - Aggódom érte - pillantott a lépcső felé Tim.

 - Én is - harapott egyet a kenyeréből Ryan. - De időt kell hagyni neki a gyászra, és előbb-utóbb megnyugszik.

Feszült csend állt be a két vadász közé, majd Ryan felállt, hogy beüzemelje a kávéfőzőt. Tim egyik sötét hajtincsével babrálva meredt maga elé, Angelán töprengve. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel. A lány egy darabig neki is sokat jelentett, ám azóta sokminden megváltozott. Bosszút akart, ám a banya keresztülhúzta a számításait.

Kellett neked meghalnod, a fene vinné el - morogta magában.

Viszont most itt van Carla, és vele együtt egy újabb probléma. Fejében felcsendültek a Démon szavai:

Ne feledd, hogy tartozol nekem...

Nem akarta törleszteni az Alku rá eső részét. Ilyen áron nem. De hogyan menekülhetne meg ebből a helyzetből?

Arcát a kezébe temette, mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa magát. Most a jelennel kell törődnie, akármennyi gond is van a múlttal.

Hirtelen elhatározásból felpattant.

 - Azért én főzök neki egy nyugtató teát.

Pár perc múlva Tim nesztelen léptekkel osont fel Carla szobájáig. Nem hallatszott más, csak halk szuszogás, így a fiú arra számított, hogy a lány alszik. Ám mikor egy halk kopogás után benyitott a szobába, nem a várt látvány fogadta. Carla hátát a falnak vetve bámult a semmibe, átkarolva két térdét. Még mindig a tegnapi kék pizsama volt rajta, haja kócosan omlott a vállára. Tim szerette a lány haját, mindig egy egzotikus virágra emlékeztette élénkvörös színével, s ahogy szinte önálló életre kelve követte a lány mozdulatait.

Tim megrázta a fejét, elkergetve az illetlen gondolatokat, és félénken belépett a szobába.

 - Carla! Hoztam neked teát. - Mikor a lány nem válaszolt, Tim lerakta a bögrét az éjjeliszekrényre, és megfordult, hogy egyedül hagyja.

 - Várj! - csendült a lány erőtlen hangja, Tim megtorpant. - Ne menj el, kérlek! - Végre felpillantott a fiúra, kék szemei zavartan csillogtak. - Ha egyedül maradok a gondolataimmal, biztosan megzakkanok - mondta Carla egy erőtlen mosollyal.

Tim kis hezitálás után leült a lány mellé, és nekidőlt a hűvös falnak. Zavartan babrálta fekete felsője szegélyét, a pólón nagybetűkkel állt: 1975. Tim még a Wintershill előtt készíttette, hogy emlékeztesse az Alku árára, ám most szívesen megszabadult volna tőle. Oldalra pillantott, Carla két kezét a bögre köré fonva meredt maga elé. Úgy tűnt, mintha gondolkodna, homlokára apró ráncok költöztek.

Nem tudta, miért marasztalta a fiút, csak kicsúszott a száján. Társaságra vágyott, de nem akart beszélni, s mikor az egyedüllét vonzotta, szívesen kiöntötte volna valakinek a szívét. Értékelte, amiért Tim itt maradt vele, és egyáltalán azt a törődést, amit a két fiú mutatott felé, mégis azt érezte, nem érdemli ki. Irtózott attól, amivé vált, a képességétől, a múltjától. Mit vétett, hogy ez jutott neki?

Nagyot kortyolt a teából, majd lerakta a kisszekrényre. Karját maga mellé ejtette, és egy pillanatra elkerekedett a szeme, mikor megérezte Timothy kezét a sajátja mellett. A másodperc belefagyott a levegőbe, a szekrényen álló óra kibagyott egy ütemet, és Carla fejébe fájdalom hasított. Felkiáltva kapott oda a kezével, majd Tim rémült tekintetének kereszttüzében megmerevedett, szeme fennakadt, és elájult.

A látomás lassan bontakozott ki szemei előtt, mintha víz alá merült volna. Egy hosszú, fehér folyosón állt, a neonok vibráltak a plafonon. Kiáltást hallott, ijedten fordult körbe, s végül a hang irányába indult. Az elágazásnál a jobb szeme sarkában feltűnte egy alak, majd azzal a lendülettel keresztülrohant Carla szellemtestén. A lány döbbenten meredt utána, majd a nyomába iramodott. Még épp látta, ahogy egy ajtó becsukódik a folyosó oldalában, és háta mögül keserű csikorgás hallott fel. Carla megpördült, s elkerekedett szemekkel bámult a közeledő kísértetre. Bal kezében hosszú kést tartott, aminek pengéjét vörösre festette a rászáradt vér. A szellem maga homályos volt, a lány nem tudta kivenni az arcát. A kísértet tovább nyöszörgött, és az előbb becsapódott ajtó felé vette az irányt. Ám Carla legnagyobb meglepetésére nem ment be, hanem megállt az ajtó előtt, s a kést felemelve az ajtóba döfte. Fülsértő hanggal karistolta végig fém a fémet, Carla a füléhez kapott, s hogy lefele pillantott, észrevette, mi tartja vissza a szellemet. Az ajtó alsó perme előtt hosszú, széles sócsík húzódott. A lány azonnal az ajtó felé indult - a szellemet visszatartja a só, de őt nem. A látomásnak minden pillanatban vége szakadhat, muszáj megtudnia, ki rejtőzik az ajtó mögött.

Ahogy átlépett a tömör ajtón, kirázta a hideg. Eddig elvétve csinált ilyet a látomásaiban, ritka volt az, ami ennyire valóságos. Bejutva a kis raktárhelyiségbe eltátotta a száját; az ajtó elé polcolt kacatokkal szemben egy régi ismerőse állt.

Összerezzent, a látomás véget ért.

 - Jól vagy? - kérdezte Tim, ma már sokadszorra.

 - Aham - válaszolta Carla cseppet sem meggyőzve. - Sőt, mi több, van egy új ügyünk.

 - Mi, ezt hogy érted? - hajolt előre Tim, miközben a lány turkálni kezdett a dobozban.

 - Látomásom volt, egy férfi veszélyben van - foglalta össze tömören a lényeget Carla, és könyékig eltűnt a kartondobozban. - Megvan! - kiáltott fel, és előhúzott egy órát.

Tim nem értette.

 - Ez mire kell?

 - Jaj, de nehéz valakinek a felfogása - fújt egyet Carla. - Ez a férfi órája,  így megtudhatom, hol van.

 - Hogyan került hozzád az órája? - rökönyödött meg Tim, Carla csak rövid gondolkodás után válaszolt.

 - Angela ismerte.

A fiú inkább nem tett megjegyzést, miért hívja Carla a saját nagyanyját a ketesztnevén.

 - Szólok Ryannek - állt fel, és otthagyta Carlát a szobában. Örült, hogy majdnem a réginek látja, bár aggódott is a hirtelen hangulatváltozása miatt.

Carla közben a tenyerére fektette az órát, majd lehunyta a szemét. Nem volt szüksége igékre, csak kinyújtotta érzékeinek csápjait a tárgy felé, és már zuhant is a látomásba.

Zöld, füves pusztán állt, a távolban reggeli párába burkolózva terült el egy város. Carla körbefordult, háta mögött komor, szürke épület magasodott, hatalmas drótkerítéssel és árokkal körülvéve. Keserű mosolyra húzta a száját; megint fordítva érkezett a látomásba, Angelával sem tudták megoldani ezt a problémát. Elkomorodott Nagyanyja gondolatára, és az ismeretlen betontömb felé vette az irányt. Átlibbent az árok felett, és addig sétált, míg meg nem találta a kaput. Két fegyveres őr strázsált a bezárt szárnyak mögött, hatalmas lőfegyverük a válluknak döntve. A kapu mellett fehér tábla lógott a kerítésen, rajta piros felirat: Delfti atomreaktor; és egy nagy rakat szám és a behatolást tiltó jel.

Carla füttyentett egy elismerőt. Fel lett adva a lecke, csoda lesz, ha ide bejutnak. Még egyszer körbejárta a helyet, de az épület tövében négy méterenként méterenként őr állt, éberen, állig felfegyverkezve.

Majd Ryan varázsolgat valamit - gondolta Carla, és megszakította a látomást. Tudata visszatért a szobába, Ryan és Tim is ott ült az ágyon.

 - Állat - dicsérte meg a mutatványt Ryan.

 - Ha te mondod - motyogta Carla. - Megvan a hely, Delftbe megyünk. Van ott egy atomreaktor, az ismerősünk is ott van. Niek Samuelnek hívják, ismerte Angelát - hadarta az információkat. - Egy szellem támadta meg, bemenekült egy sóval védett szobába, de nem kell sok idő, és a szellem megtalálja a szellőzőt.

 - Ez mind szép és jó - kezdett bele Ryan -, de hogyan akarsz bejutni egy francos atomreaktorba? Biztonságos egyáltalán?

 - Biztonságos? Nem valószínű - vont vállat Carla. - Majd varázslattal eltereled az őröket, amíg bemegyünk, vagy valami.

 - Ennyire bízol bennem? - kérdezte Ryan döbbenten. - Mi lesz, ha elszúrok valamit?

 - Nem fogsz - mondta Carla egy picit magabiztosabban a kelleténél - Indulunk?

 - Felőlem - csapott a térdére Ryan, majd Timmel a nyomában felállt. - Csináljuk ki azt a szellemet.

Hollandia, Delft, 2021. 03. 20. (kedd)

Ryan leparkolt Delft határán. Onnantól gyalog tervezték megtenni az utat, ám előbb még a mágusnak volt egy kis feladata.

 - Mennyi ideig tudod fenntartani a varázslatot? - fordult Ryan felé Tim.

 - Remélem, pont ameddig szükséges.

Körbe álltak és megfogták egymás kezét. Ryan lehunyta a szemét és koncentrált, Carla nem tudta nem észrevenni azt az apró, aggódó ráncot a homlokán. A mágus minden szót megnyomva elsorolt pár ismeretlen szót, majd várt. A műveletet még háromszor megismételte, majd kinyitotta a szemét.

 - Elvileg készen van, minden irányból láthatatlanok vagyunk.

 - De én látlak - húzta meg Ryan haját Tim, mire az odacsapott.

 - Hagyd ott!

 - Tényleg, Ryan, én is látom mindkettőtöket.

 - Mert egymás előtt nem tettem magunkat láthatatlanná - magyarázta Ryan -, csak idegenek előtt. Szóval a barátod is látni fog.

Fél óra gyaloglás után ott álltak az atomreaktor előtt. Kabátjukba bele-belekapott a szél, a reggeli hideg libabőrt csalt a karjukra, amit fázósan összefontak maguk előtt. A füvön harmat ült, a napfény megcsillant a betontömb keskeny ablakain, ám a reaktor komorságát nem tudta elűzni.

 - Tereld el az őröket - vetette föl Carla.

 - Megpróbálom - emelte fel a kezét Ryan. - Gondolom a tűzgyújtás nem opció.

 - Nem hát - vigyorodott el Tim.

Ryan gondolkodott, majd ismét varázsolni kezdett. Carla és Tim meredten figyelte az őröket, akik hirtelen megpördültek. Tekintetükkel végigpásztázták a mögöttük húzódó területet, majd tanácstalanul egymásra pillantottak. Aztán ismét felkapták a fejüket, és két irányban elindultak az épület oldala mellett. Maguk mellé intették a bejárat mellett álló két őrt is, és eltűntek a sarkon.

 - Futás! - kiáltott Ryan, s a kapuhoz érve két szóval kinyitotta a zárat. Tovább rohantak a bejárathoz, Ryan megismételte a varázslatot, és eltűntek az ajtó mögött. Amint az bezárult mögöttük, elhalt az őrök kiabálása, és sűrű némaság vette körbe őket.

 - Mit csináltál? - kíváncsiskodott Tim.

 - Megdobáltam őket kaviccsal, majd lépések hangjával elcsaltam őket hátra. Gondolkodtam rajta, hogy képet is kivetítek hozzá, de őszintén fogalmam sincs róla, hogyan kell - tárta szét a kezét Ryan. - Na, hogyan tovább?

 - Megkeressük - állt a csapat élére Carla.

Egy lélek sem járt a folyosón, pedig Ryan még mindig fenntartotta a varázslatot. Már három kanyaron túljutottak, mikor leroskadt a fal mellé, és kabátujjával megtörölte gyöngyöző homlokát.

 - Nem bírom tovább, sajnálom - pillantott Carlára és Timre bocsánatkérőn, majd megtörte az igézést. Pár percig hagyták pihenni Ryant, majd tovább indultak. Lépteik koppanása visszhangot vert a vastag falakról, a hideg bekúszott kabátjuk alá.

 - Tudjuk pontosan, hogy hol van? - aggályoskodott Tim, ám abban a pillanatban elsötétült körülöttük minden.

 - Srácok... - suttogta Tim, szem elől tévesztve barátait.

 - Itt van a szellem - szólt Carla, és megragadta az első keze ügyébe eső tárgyat, Ryan karját. - Maradjunk együtt!

 - Tim! Hol vagy? - fordult körbe Ryan, ám a fiú nem válaszolt.

 - Menjünk tovább - húzta előre Ryant Carla, ám a fiú nem mozdult, és keze kicsúszott Carla szorításából. - Ryan, gyere már! - fordult meg Carla, és abban a pillanatban visszakapcsolt a világítás, ám a lány egyedül találta magát a folyosón. - Ajh, nemár - morgott Carla. Elindult előre, aztán megtorpant. Merről is jöttek? A folyosó minden irányban egyforma volt. Végül sarkon fordult, és a másik irányt választotta. - Tim, Ryan! - szólongatta a fiúkat, de azok nem feleltek.

Carla bekanyarodott a következő sarkon, szemét a folyosó végére szögezve.

Nem juthattak ilyen messzire! - gondolta hitetlenkedve.

Lába hirtelen kicsúszott alóla, és hátraesett. Döbbenten meredt a kezére tapadt vörös folyadékra. Vérszag szökött az orrába, ahogy felpillantott. Az egész folyosó vérben úszott, csöpögött a plafonról, a falakról, ujjnyi vastagon beborítva a padlót. Carla szája fintorba torzult. Szemével minden apró részletet megvizsgált, hátha látomással van dolga, de minden valóságosnak tűnt; a vér hideg, síkos érintése, ahogy átáztatta a ruháját és a cipőjét. Lassan feltápászkodott, szemét behunyva igyekezett a következő folyosóig. Milyen szellem ez? És kinek a vérében gázol? 

Tim egyedül bolyongott a szürke folyosókon. Nem tudta, percek teltek el vagy órák, az időérzéke teljesen odalett. Hiába szólongatta a többieket, feladta, miután rekedtre ordítozta magát. Próbálta megjegyezni az útvonalat, hátha sikerül visszatalálnia a kijárathoz, ám úgy tűnt, teljesen rossz irányba megy, hiszen már jó ideje el kellett volna érnie az épület szélét. A csendben szinte hallotta, ahogy ver a szíve, lélegzetvétele páraként gomolygott előtte.

Sikoly hasított a levegőbe, és Tim rémülten ismerte fel benne Carla hangját. Azonnal a hang forrásának keresésére indult, futva szelte át a folyosót, ám a kanyarban valaki hirtelen elállta az útját.

 - Nana, ne olyan sietősen, fiatalúr! - lökte hátrébb a Démon Timet.

 - Engedj át! - dobbantott a lábával a fiú, mint egy durcás kisgyerek.

 - Miért tenném? - mosolyodott el féloldalasan a Démon, fekete szeme érzelemmentesen meredt Timre. - Hiszen te sem engedelmeskedsz nekem.

Tim elsápadt.

 - Úgy van, Winchester, tudom ám, hogy nem fűlik a fogad a fizetséghez! Gondoltam, jól jön egy kis emlékeztető! - vicsorodott el a Démon, és egy energialökettel nekitaszította Timet a falnak. - Tisztázzuk a dolgot, fiacskám - bukkant fel ismét Tim előtt, és ujjait a fiú torkára fonta. - Meg kell szerezned nekem a lányt. Neked kell megölnöd, nem másnak, nincs bérgyilkos, nincs szerencsétlen baleset. Érthető vagyok?

 - Csak... kell egy kis... idő! - hörögte Tim a Démon szorításában.

 - Egy évet kapsz - vicsorgott Tim arcába a Démon. - Nem többet! - Ezzel elengedte Timet és eltűnt, a fiú pedig zihálva zuhant a padlóra.

Carla kirontott a folyosóról és nekidőlt a falnak. Maga elé emelte véres kezeit, de a mozdulat félúton elakadt. Tenyere teljesen tiszta volt, ujjait egy csepp vér sem piszkolta be. Visszanézett a folyosóra, semmi. Megrázta a fejét. Összezavarodott, nem tudta, látomás volt-e vagy valóság, amit látott, és ez megijesztette. Zsebéből előhúzta a telefonját, és remegő kézzel tárcsázta Tim számát, ám a telefon süket volt. Carla kétségbeesetten pillantott szét. Meg kell találnia a szobát, ahová Niek menekült - már ha életben van még. Tovább indult, ám a következő pillanatban összeütközött valakivel.

 - Tim! - kiáltott fel meglepetten.

A fiú szemében iszonyat csillogott, ahogy kereste a menekülés útját.

 - Itt van! Itt van! - zihálta, majd elrohant az ellenkező irányba.

 - Mi? Ki van itt? Timothy! - kiáltott utána dühösen Carla. - Kezd elegem lenni - morgott, és a fiú után vetette magát. Végigrohant két folyosón, ám a fiúnak nyoma sem volt. Megint. Carla futott, futott, tüdeje szúrt, és végleg elvesztette az irányérzékét. Egy újabb kanyar után teljes lendülettel belerohant egy pókhálóba. Rémülten kapálózott, ám a ragacsos szálak annál jobban rátapadtak.Orra és szája telement póknyállal, prüszkölve rázta a fejét, haja összegubancolódott. A sikertelen szabadulási kísérletek után Carla mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát. Lehet, hogy ez sem a valóság. Ha most lehunyja a szemét, eltűnik... Ám mikor ismét felpillantott, semmi nem változott.

 - Fenébe! - kiáltott fel a lány, és ismét vergődni kezdett. Igyekezett előrébb lépni, hogy letépje magáról a hálót, teljes erejéből nekifeszült. A kisebb szálak pengve elpattantak, és lazult körülötte a szorítás. Carla nem adta fel, még egyszer nekifeszült a hálónak, és végül egyensúlyát vesztve zuhant a padlóra. Undorodva csipkedte le magáról a ragacsos darabokat, majd talpra állt.Most azonnal meg kell keresnie a többieket, és eljutni a szobába.

 - Tim, Ryan! - szólongatta őket félve, majd felbátorodva megismételte. - Hol a fenében vagytok?!

Elindult előre, és a világítás ismét lekapcsolt.

 - Most szórakozol velem? - kiáltott felháborodva a sötétbe. Tapogatózva lépdelt a fal mellett, próbálva figyelmen kívül hagyni a nyálkás trutyit, ami közben a kezére tapadt.

Valami felmordult a sötétben, és Carla megtorpant. Köröm koppant a kőpadlón, valami surrant a levegőben, a lány pedig felordított fájdalmában. Bal vállához kapott, ujjával forró vért tapintott. Rémülten botladozott előre, színes karikák táncoltak a szeme előtt. A sötét fojtogatón ölelte körbe, szinte végtelennek tetszett, ziháló lélegzetvételének hangjai visszhangot vertek a láthatatlan falakról. Ki kell jutnia innen, mielőtt elvérzik. A fájdalom hullámokban tört rá, térde megroggyant és felkiáltott, mikor a karmok végigszántottak a hátán. Égett, lüktetett a seb, forró vér csordult le a bőrén, cseppenként koppanva a földön. Carla összeesett, zihált a megerőltetéstől. Ki kell jutnia, csak ez zakatolt a fejében. Válla és háta lüktetett, egy-egy pillanatra elvesztette az eszméletét. Kezét a vállára szorította, érezte az négy vágás forró peremét a tenyere alatt, a fájdalom minden másodperccel elviselhetetlenebb lett. Aztán tűz lobbant, végigperzselve a folyosót, az alaktalan szörnyek nyüszítve menekültek. A forróság beborította Carlát, de nem ártott neki. A lángok megültek a plafonon, megvilágítva a lány felé rohanó Timet.

 - Uramisten, jól vagy? - vetődött le Carla mellé a fiú, a lány csak nyöszörgött. Tim óvatosan felültette, szemügyre véve a sérüléseket. Carla vállán és hátán öt hosszú vágás éktelenkedett, a vér átáztatta körülötte a ruhát. - Ne félj - simította meg a lány arcát Tim. - Rendbe hozlak!

Ám ekkor ismét vérfagyasztó üvöltés harsant, Carla rémülten tátogott. Tim arcából kiszaladt a vér, ahogy megpillantotta a feléjük közeledő embermagas lényeket; sárga, pupilla nélküli tekintetük világított a tűz fényében, bundájukról nedvesség csöpögött. Tim felpattant, és hátrálni kezdett.

 - Tim - suttogta Carla. - Kérlek, ne hagyj itt...

A szörnyek a nyakába lihegtek, a fiú elért a kanyarig. Carla torkát összeszorította a halálfélelem, és lesokkolva nézte, ahogy Tim elvigyorodik, és otthagyja őt. Nyál csöppent a sebére, Carla felszisszent. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd oldalába tomba fájdalom hasított, ahogy az egyik lény a falhoz csapta. Tim távoztával a tűz kialudt, Carla csak a szörnyek közeledő morgását hallotta. Sírt, de már nem a fájdalom miatt. Bár nem látott semmit, továbbra is abba az irányba meredt, ahol Tim eltűnt. A csalódás satuként szorította össze a szívét, és lassan eluralkodott rajta a beletörődés. Ha ennyit számított a fiúnak az élete, talán nem is kár érte. Amúgy is csak egy hiba áldozata lett, meg sem érdemli az életet. Lopott képesség, lopott lét. Egy másik ember élete árán létezni nem dicsőség, hanem átok.

A szörnyek felvonítottak, és földrengés rázta meg a folyosót. Carla tompán érzékelte, hogy varázsszavak szállnak a sötétben, összekeveredve ordítással, csontok roppanásával, lábdobogással, nyüszítéssel. Azután csend lett. Nyomasztó, várakozó csend, és felkapcsoltak a fények. A folyosó közepén Ryan állt zihálva, ballonkabátja cafatokban lógott rajta, keze még füstölt a varázslattól.

 - R... Ryan - motyogta Carla, a fiú meglepetten fordult oda, majd szeme elkerekedett az iszonyattól. Botladozva leguggolt a lány mellé, és csuklóján kitapintotta a pulzusát. Carla döbbenten vette észre a bal arcán húzódó karmolást.

Ryan szó nélkül felnyalábolta a lányt, és célirányosan elindult előre. Egy kanyar után azonban megtorpant.

 - Kapaszkodj - mondta, majd fél kezével elengedte a lányt. Carla Ryan nyakába kapaszkodott, a lába nem tudta megtartani. Ryan tenyerét Carla homlokára fektette, és pár érthetetlen szót mormolt, mire a lány vállát és hátát kínzó fájdalom múlni kezdett. - Ez majd megvéd - mondta, majd ismét felkapta a lányt, és futólépésben elhagyta a folyosót.

Carla számára összefolytak a percek, amíg Ryan karjában zötykölődött, csak akkor tért magához, mikor a fiú berúgott egy ajtót, és lerakta a földre.

 - Carla! - ütötte meg a lány fülét egy kiáltás, és szinte rögtön Tim karjaiban találta magát. Ám mikor rájött, ki is ölelgeti, undorodva ellökte magától. - Mi a baj? - döbbent meg Tim.

Carla remegett.

 - Otthagytál - köpte a szót szemrehányón.

 - Hol? - értetlenkedett Tim. - Utoljára a bejárat után láttalak, mielőtt elment az áram.

 - Ne játszd nekem az ártatlant! - bökött a fiú mellkasára Carla. - Gyáva vagy, sosem mosod le magadról! Képes voltál... - Carla nyelt egyet, hogy visszatartsa a könnyeit. - Képes voltál otthagyni, menteni a saját életed! Csalódtam benned - fordult el a lány, hogy Tim ne lássa lecsorduló könnyeit.

 - Hé, srácok, hagyjátok abba! - állt közéjük Ryan. - Mindketten tévedtek.

 - Rohadtul otthagyott meghalni - morogta Carla hátra sem nézve.

 - Nem, nem ez történt. A szellem valószínűleg kárt tett a reaktorban, és olyan gázok szivárogtak ki az épületbe, amik hallucinációt okoznak. Jellegzetes illata van, így jöttem rá a bökkenőre, de most már mindannyian védve vagyunk ellene. Szóval Carla - a vállánál fogva szembefordította a lány Timmel -, akit láttál, nem Tim volt. Nézd a vállad, eltűnt a seb.

Carla csodálkozva meredt sértetlen kabátjára.

 - Hogyhogy?

 - Mert azt is csak képzelted. Minden szörny, csapda és borzalom, amit láttatok, csak a gáz miatt volt ott.

Tim sokkolva hallgatta Ryan szavait. Akkor a Démon sem volt valós, csak egy képzelet? Valószínűleg már sosem tudja meg.

 - Na, béküljetek ki - noszogatta őket Ryan.

Tim félénken békejobbot nyújtott Carlának, amit a lány bár elfogadott, Tim nem tudta nem észrevenni a rémült villanást a szemében, mikor a kezük összeért.